Karácsony előtt két héttel hoztuk meg azt a családi döntést, hogy egy eseményekben gazdag és munkával jól megfűszerezett év végén útra kelünk a Monarchia korának egyik leghíresebb és ehhez méltóan legimpozánsabb fürdőhelyére, Borszékre.

Tudtuk jól, közel 600 kilométert kell türelemmel végigülni és télen az útviszonyok sem mindig akadálymentesek, jó, ha az ülés alatt ott a hólánc, a Kárpátok bérceit ennyire meg kell tisztelnünk.

Utazásunk célja miatt azonban, a fáradtság helyett kíváncsi zsibbadtság áradt szét bennünk a hajnal 5 órai induláskor. A sötét éjszakából a hajnal felé száguldva az autópályán izgalommal vártuk a gyermekotthon lakóival és nevelőivel való találkozást, hiszen a Transzporter csomagterében gondosan becsomagolt, névre szóló karácsonyi ajándékcsomagok lapultak az ínycsiklandóan finom tartós aprósütemények mellett.

Lajoska, Anna, Viola, Andris… jelölte a felírat. –Jaj, csak ki bírjuk választani! Ha összekeverednek, az gondot okoz, fiúknak baba meg hajcsat, lányoknak játékautó és markoló jut… nem is egyszerű ez az angyalkázás.

Sietni kellett, mert a Szabóné Nagy Enikő által Jászapátin és Jászberényben advent idején szervezett „Légy valaki angyalkája” jótékonysági felhíváshoz nagyon-nagyon sokan csatlakoztak. Ezért a csomagtér fennmaradó üres helyeit, főzni való tartós élelmiszerek, tisztítószerek, papíráruk töltötték meg. Minden jó szándékú adományozó szatyorkáját és kartondobozát célba kellett juttatni.

A sors azonban, mint mindig, közbeszólt: a határátkelőkön hajnalban 4 órahossza várakozást jelzett az útinform. 4 órányi várakozás a karácsonyra hazatérő külföldön dolgozók miatt, egy 10 órás utat végtelenül hosszúvá változtat. Erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez? Szerencsére volt még egy egérút, Vállajnál az általunk még soha nem hallott határátkelőn, csak 1 óra-hosszúságú sorban állást kellett kivárni. Innen már az utunk zökkenőmentesen zajlott.

És a megérkezés, a megérkezés mindennél jobb érzéssel tört valamennyiünkre. Amikor megpillantottuk a karácsonyi fényekbe öltöztetett borszéki viaduktot, már tudtuk, mindjárt kinyújthatjuk elgémberedett végtagjainkat.

A gyermekotthon ablakain meleg fény szűrődött ki a sötétségbe. A hátsó bejárója éppen 2 borvízkútra néz, csendesen ide hajtottunk fel.

De itt semmi nem maradhat titokban! Amint észrevettek minket, kifutottak a házból a gyerekek, volt nagy öröm, ölelkezés, könnyes fogadtatás. Felejthetetlenül boldog pillanatokat éltünk át. A kipakolás nagyon egyszerűen ment, mert sok kis kéz segített. Megegyeztünk, hogy az ajándékdobozok csak késő este kerülnek kiosztásra, miután a gyerekek és a nevelők visszajönnek a kultúrházban rendezett műsorról és karácsonyi vásárról, ahol ők is tevékenykedtek.

Éjfél felé sikerült nyugovóra térnünk, hiszen az ajándékcsomagok kiosztásával okozott izgalom és a szűnni nem akaró kérdések sora: Enikő néniék mikor látogatnak meg minket? Pali és Blanka most mit csinál? Tessék mondani, tessék mondani Valika néni, hogy van? -nem hagyta lecsukódni a szempillákat.

Karácsony után Szabóné Nagy Enikő és családja elszállította a nagylelkű adományozók csomagjainak második felét.

A borszékieket meglátogatta Csaba Testvér is ezekben a napokban, aki ezt írta egyik Magnificat.ro - Böjte Csaba OFM - Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapja bejegyzésében:

„Ma reggel Borszékon a Flüei Szent Miklós gyermekvédelmi otthonban ébredtem! Ahogy kinyitottam a szememet a tetőtéren lévő szobámban, s az ablakra néztem, hát négy komoly fenyőfa kíváncsi tekintetével találkoztam!! Mit is mondhatnák? Jó társaság! Soha nem is kívánnék jobb társaságot a magam számára ébredéshez! Ragyog a tiszta decemberi kék ég, és szabad, délceg fenyők ágaskodnak, büszkén, egyenesen az ágaikkal játszadozó szélben!! Jó itt Székelyföldön, jó, mert én ezen a tájon otthon vagyok!!

Szeretettel, Csaba t.”

Furcsán jó érzés, hogy ébredéskor mi, utak vándorai is ezeket a fenyőfákat láttuk.

Tajti Miklós és Király Ildikó, Tajti Erzsébet és Halaj László